Reggel ahogy tegnap leegyeztettem vártuk a reptéri buszt, ami csak nem jött. Egy kis utánjárás után kiderült az ok is. Ma van a HK-i maraton futás napja így le van zárva a belváros és a reptérre vezető út egy része is. A kérdésemre, hogy akkor most, hogyan jutunk el a reptérre (mivel tegnap 3-szor is rákérdeztem erre és az volt a válasz, hogy ne aggódjak, jön a shuttle) jött is a válasz kissé flegmán, hogy fogjak egy taxit és azzal. A gyerekek fáradtan ott álltak mellettem és aggódtunk amiatt is, hogy elérjük-e így a gépet. Így aztán kénytelen voltam kissé erélyesebben összehívni a vezetőséget és ennek eredményeképpen hamarosan lett ingyenes taxink a reptérre is.  Nem az ár bosszantott amit ki kellett volna fizetnünk (260 HKD ~ 8000 Ft) hanem az eljárás. Így aztán még hamarabb értünk is ki a reptérre, mint ahogy terveztük. Innen aztán már ment simán minden magától, becsekkolás (az itt hagyott bőröndöket kiváltottuk és az octopus kártyát is visszaváltottuk, habár 8-10 évig még jó ;) ) reggeli  és repülés Helsinkibe. A gép illetve az utasok határozottan barátságosabbak, mint az Auckland-HK-i járaton, habár egy kis balhé azért itt is kitört miután ebéd közben megkért a Zsombi előtt ülő, hogy had dönthesse hátra a székét. Mondtam neki, hogy rendben, de azért várja meg amíg befejezzük az ebédet, erre Ő előre mutatott, hogy előtte is hátradöntötték, majd előre szólt , hogy húzza vissza a srác is a széket, aki szintén előre mutatott, így ez  kis szék-cunami végigsöpört a sor elejére ahol egy nő aludt békésen, akit nem akartak felébreszteni. A megoldást egy kis kupaktanács után a sztyuvi biztosította azzal, hogy felébresztette a nőt és megkérte, hogy döntse vissza a z ülést.  Ezekután még a nő párja hátrajött hozzánk tisztázni a helyzetet.  Tény hogy ezek a hátra dönthető ülések kényelmesebbek, mint a Cathey Pacific járatain előrecsúsztatható széklapok (a háttámla fix), de több bonyodalmat is okoznak egy ilyen hosszú út alatt meg mindenki –érthetően - kényelemre vágyik.

A fiúk mesét néznek és már profik a játékokban is (golf, tic-tac-toe stb..)én meg végre olvashatok. Az útra ugyan hoztam könyvet, de nem jutott idő olvasásra, annyi szépet láttunk.

A Finnair Helsinki-Budapest járatának 2,5 órája már azt hittük ujjgyakorlat lesz, de azért a végére kidőltünk a gyerekekkel együtt. Végül aztán este 9-re haza értünk.

Jó lesz újra saját ágyban aludni, ha túléltük a jetleg-et ;)

Holnaptól újra a szürke hétköznapok, de ha sikerült utólag feldolgozni az utat akkor egy rövid összefoglalót még írunk :)

I'll back ;)

Remekül sikerült az utolsó napunk HK-ban. Mivel a jetleg miatt nem tudtunk aludni, így már hajnali 5 után ébredve reggeli után 8-9 körül a belvárosban voltunk. Áthajóztunk a Victoria-öblön , majd elvillamosoztunk (van ilyen szó? :)) az emeletes villamossal a fashion street-hez, hátha látunk valami rucit amire feltétlenül szükségünk van.  ;) Saaajnos nem találtunk semmi érdekeset, tegnap már amúgy is beszereztük a legszükségesebbeket a gyerekeknek, mint pl. focimezek és farmerok. Miután a shoppingolás utolsó lehetőségeit is kiaknáztuk, átmentünk a Hong Kong Parkba, amiről Magdi olvasott az útikönyvekben, és  ami gyakorlatilag a Peak-re felmenő sikló lábánál fekszik és érdekessége, hogy a parkban van egy hálóval fedett hatalmas madárház. Átmész a gyöngyfüggönyökön, és körülötted röpködnek a színes kis- és nagy madarak, alul folyik egy patak és te a fák derekának magasságában sétálsz egy fafolyosón. Igazán szép, nyugis hely, sokat fotóztunk.

A madarak után más szárnyasok felé kacsingattunk, jött az ebéd :). Még ebéd közben jött az SMS Antitól, hogy délután találkozzunk a Shak O Beach-en egy kis tengerparti piknik-re. Taxiba be, tengerpartra ki (kb 30 perc). Ez egy kis oázis, a több kilométeres NZ-i strandokhoz képest egy kis öbölben találtuk magunkat, amelynek a szélén, a jó üzleti érzékkel rendelkező helyiek több barbecue helyet alakítottak ki és a környék üzletei is erre a sütőcézésre voltak felkészítve, hiszen az okos kis helyi vegyesbolt hűtőpultja tele volt pácolt husikkal: marhaoldalas, csirke szárny, tintahal golyók, sajttal töltött marhahusi golyók, és mindezekhez pác (mézes), mustár és csípős (naná) lötyik. Persze kell még zöldség és egy-két üveg bor is, na meg gyümölcsök. Így aztán ezekkel felfegyverkezve ,du. 5-től este 9-ig sütöttünk és beszélgettünk a tűznél, amíg a skacok (összesen 5-en) gondoskodtak arról, hogy megegyék az éves 1-2 kilós „kötelező” homokfogyasztás túlnyomó részét már most. Remek ötlet volt a tengerparti piknik (Köszönjük, Anti és Kata! J), igazi megkoronázása az utunknak. Este aztán fáradtan, a gyerekek meg a talpuktól a fülökig homokosan ültünk be a taxiba és mentünk vissza a hotelbe zuhanyozni és aludni. Este jött a kötelező pakolás, hogy aztán reggel 5.30-kor már a reptéri shuttle-ön ülhessünk, a reptér felé.

Hong Kong-ban vagyunk már. A becsekkolás, bőrönd feladás simán ment, egyetlen nem túl előnyös dolog volt, hogy teli volt a repülő, emiatt 4 helyet csak a középső sorba tudtak adni. Úgyhogy nem ablak mellett ültünk a repülőn. A fiúk simán vették a 11.5 órás repülőutat, élvezték a videojátékokat, a mesefilmeket, én meg kevéssé a mögöttem ülő kínai folyamatos bél-eregetését, ami sajnos jól érezhető volt számomra is L. A repülő egyébként teli volt kínaival, akik vagy elfelejtették már a kulturált viselkedés alapjait (amit a hírek szerint az Olimpiára készülve oktattak nekik), vagy csak rájuk férne egy ismétlés. Lökdösődtek, pukizgattak, tolakodtak, jaaaajjjjj…. :(

Landolás után, mint akik már rutinosan mozognak a városban, a csomagmegőrzőbe beadtuk a két legnagyobb bőröndünket, és a maradék két kis bőrönddel és hátizsákokkal elvonatoztunk a Kowloon Station-ra, ahol beszálltunk a szálloda ingyenes shuttle- jébe és délután 5-kor már a Hong Kong-i idő szerint a szállodai szobában pakoltuk ki a cuccainkat. Aztán gyorsan lementünk a hotel melletti pláza éttermeibe enni (ezt még az első ideérkezésünkkor fedeztük fel), majd a nyakunkba vettük a város, és megnéztünk egy igazi hongkongi kínai piacot. (ladies market, sport market)

Azt hiszem, hiába ment élményszámba, többet nem fogunk megnézni.

Reggel RBuhl elment és elvitte a lakóautót leadni. Kaptunk egy büntit is, valamilyen alagút díját állítólag nem fizettük be (ezt mondjuk azóta se tudjuk, hol kellett volna fizetnünk :O), de nem volt vészes összeg, úgyhogy örülünk, hogy a lakóautós kaland alatt és után semmi egyéb problémánk nem akadt. Még az autót visszavevő pasi is rácsodálkozott, hogy megtettünk 5019 kilométert 21 nap alatt. meg is jegyezte, hogy jó sok mindent láthattunk…:)

RBuhl: A kocsi visszaadása amúgy sima volt, kb 20-30 perc alatt ellenőriztek mindent (üres-e a WC, van-e karcolás, televan-e a tank stb..) a már megszokott itteni kedvességgel kérdezték meg, hogy hogy éreztük magunkat és láttunk-e mindent amit szerettünk volna, illetve, hogy remélik, hogy visszajövünk, mert még biztos van mit megnézni.  … és érdekes, hogy itt a szavak mögött nem azt érzed, hogy „gyertek vissza, hogy jó sok pénzt költsetek nálunk” még akkor sem, ha esetleg tényleg így van, hanem valójában a vendégszeretetet. A visszaadáskor amúgy a bünti mellett (26 NZD) még 250 NZD kellett fizetnünk Diesel díjként a megtett kilométer függvényében.

Délelőtt 11 óra körül már újra az Auckland felé tartó buszon ültünk, még egy utolsó nagyot csavarogtunk a városban, vettünk a gyerekeknek a 2011-es Új-Zélandi RÖGBY VB-vel dekorált pulcsikat, aztán –most már busszal- visszamentünk a motelbe, bepakoltunk mindent, ami kimaradt, aztán lefeküdtünk aludni, holnap korán kelünk, reggel 6:15-kor visznek ki minket a reptérre.

Most már kényelmesre vettük a figurát, nyugodtan felkeltünk, reggeliztünk, kimostuk a ruháinkat, aztán komótosan elindultunk Auckland felé. Csak 190 km-es út várt ránk, egy ideig az óceánparton mentünk, aztán a szárazföldön. GPS-ünk kedvességének hála, néhány kilométert erdőben, hegyes-völgyes terepen is sikerült megtennünk, ugyan ez a kitérő a mi szempontunkból teljesen felesleges, de legalább látványos volt. Az út során kinéztem a reptérhez közel egy családi motelt, amelyik ingyenes transzfert biztosít a reptérre (mint utóbb kiderült, minden motel biztosítja ezt a szolgáltatást ebben a kerületben :)), úgyhogy oda jelentkeztünk be. Volt kertje, medencéje, trambulinja is, így a fiúk is elégedettek voltak a választással.  Délután kipakoltuk és kitakarítottam a lakóautót, igyekeztünk a bőröndökbe úgy bepakolni, hogy HongKong-ban ne kelljen majd szétpakolnunk mindent, aztán estefelé busszal bementünk Auckland belvárosába.

Több okunk is volt arra, hogy busszal közlekedjünk. Egy ismerősöm tavaly volt Új-Zélandon, őt csak Aucklandban rabolták ki, méghozzá úgy, hogy a leparkolt lakóautójából kiszedtek mindent, amit csak találtak. Nehéz a központban a parkolás, a forgalom is itt a legsűrűbb és RBuhl is élvezni akarta végre a tájat, ezért a busz jó döntésnek bizonyult.

Felmentünk a Sky Tower-be, kisétáltunk a kikötőhöz, vásároltunk 1-2 ajándékot, majd késő révén taxival voltunk kénytelenek visszamenni a motelbe.

Rotoruában az első utunk az Agrodome-ba vezetett, kompos hajótársaink említették ezt a programot, és úgy éreztük, kimaradunk valamiből, ha nem nézhetünk meg egy igazi birkanyírást, hiszen Új-Zélandon éppen az extrém gyors és pontos birkanyíró farmerek a világhírűek. Úgyhogy befizettük magunkat egy birka-show-ra. Jó döntés volt! :) Pörgős, vicces műsorvezetőnk bemutatta a birka fajtákat, amelyek Új-Zélandon élnek, pontosan 19 fajtát. A birkákat egy háromszög formájú dobogóra vezették, a csúcson természetesen a merinó állt. De volt ott csavartszarvú, félig fehér félig fekete színű, kisbundás és nagybundás, na és a fiúk kedvence, a bamba fejű. Aztán behoztak egy bemutató birkát, a srác 1-2 perc alatt megnyírta, a lenyírt birkaszőrt pedig kidobálta a nézőknek. Azóta is őrizgetünk a bőröndben egy maréknyit, Zsombi nem hagyja kidobni. 

Utána láthattunk tehénfejést (vállalkozó kedvű nézők részéről), kutya bemutatót, és a végére hagyták a gyerekek programját, a kisbirkák etetését. Zsombi és Nándi is felment a színpadra, aztán ott Zsombinak inába szállt kissé a bátorsága, de végül derekasan állta a sarat, és egy cumisüvegből megetette a kisbarit. Bátorságát, na és Nándiét, amiért kitartóan ott állt Zsombi mellett végig J, egy-egy birkás kulcstartóval honorálta a műsorvezető. A show után, már a lakhelyükön, meg lehetett simogatni az állatokat, a kisbárányok mellett leragadtunk, alig tudtuk a gyerekeket végül kicsábítani a karámból. :)

Az egyik prospektusban láttuk, hogy itt, az Agrodome-nál vannak extrém sport  lehetőségek, ezért RBuhl kedvéért átmentünk oda is. A gyerekek shootover jet-ezni akartak ismét, én az ejtőernyős ugrások szimulációjaként ismert levegőben lebegést (amikor alulról fújják a levegőt, és rá lehet feküdni a légáramlatra), RBuhl a swoot-ot, a zsákban ledobást  és ingát akarta kipróbálni. Végül szervezési és záróra miatti problémák miatt úgy döntöttünk, hogy RBuhl elmegy swoot-ozni. Bezippzárazták őt úgy egy zsákba úgy, hogy csak a feje lógott ki, majd egy daruval felemelték jó magasra, (43m)  aztán kioldották az egyik kötelet, ő meg először zuhant, majd a tartó kötél kilengésekor ingázott jobbra-balra. „Szép” látvány volt, bevallom, ezt nem vállaltam volna be semmi pénzért. :)

Egyébként itt történt majdnem a legnagyobb lakóautós bakink, de szerencsére az utolsó pillanatban észrevettük a magassági mérést az aluljáró előtt, és azt is, hogy a táblát nem csak hogy meglengettük kicsit, hanem gyakorlatilag majdnem levertük a helyéről. A 2,90 magas aluljáróba majdnem beszáguldottunk a 3,20 magas autóval.:)

De szerencsére az autó is, na és a sofőrünk, RBuhl is egyben maradt ezek után a kalandok után, úgyhogy egy McDonald’s-os kört beiktatva már vágtattunk is tovább észak felé, hogy minél közelebb legyünk a reptérhez. Rotorua és Tauranga között egy farmszálláson szerettünk volna éjszakázni, meg is álltunk az egyiknél, ahol végül a hölgy közölte, hogy már nem ad ki szobát, mert el akarja adni az egész farmot, és a környéken sem tud senkiről, akinél farmon szállhatnák meg. A sikertelenségtől nem megtörve elmentünk Taurangába, és egy nagyon kellemes, melegvízű úszó- és pihenőmedencével rendelkező, óceánparti kempingben pihentük ki a nap izgalmait. :)

Még előző este befizettük magunkat egy vízi taxizásra, a Nemzeti Park egyik legszebb részére, a parti öblök és a körbefonódó hegyek környékére. A terv az volt, hogy a család addig megy a hajóval, ameddig csak lehet, én előbb kiszállok és túrázom egyet két öböl közt (~7km). Útközben aztán Zsombi is meggondolta megát és jött velem túrázni. Így aztán családunk kettévált és megbeszéltünk egy találkozót a Torrent Baynél 11.45-12 óra körül. A dolog pikantériája az volt, hogy mivel nekünk a közvetlenül mellettünk lévő öbölből indult vissza a hajónk délután, át kellett oda menni. Ez az út apály (low tide) idején 30 perc, dagálykor azonban 1,5-2 óra, mivel az öböl dagálykor nem járható, ilyenkor csak a hegyekben vezető túraösvényeken lehet közlekedni. A dagály pedig 1 óra körül igen nagy gyorsasággal érkezik, mondhatjuk, percenként nő jelentősen a vízszint.

RBuhl-né: Amíg RBuhl túrázott Zsombival, mi Nándival hajóztunk egy jót a Nemzeti Park területén. Láttunk újabb fókákat, kormorán kolóniát, de ami leginkább lenyűgöző volt, hogy több halászó pingvint is. :-) A hajó kapitánya élvezte a sebességet, néha úgy bedöntötte a kis hajót a kanyarban, hogy Nándit a grabancánál kellett tartanom, nehogy belecsusszanjon a tengerbe. Persze, mentőmellény volt rajtunk na de akkor is...Az öblök és az 5-9 km hosszú sárga homokos tengerpartok álomszépek voltak, az öblök mögötti zöld őserdők is jól mutattak a kék tengerrel. Mondhatjuk, hogy olyan látványban volt részünk, ami tipikusan giccses, de nekünk nagyon tetszett. :-)))

RBuhl: Déli 12-kor már közösen vágtunk neki az útnak Anchorage Bay felé, de már akkor látszott, hogy nagyobb a víz a kelleténél és ahol addig térdig érő vízben át lehetett kelni, most bizony már hasig, mellig ért a víz. Így aztán a családunk menekülőre fogta és nyakunkban a cuccokkal + a gyerekekkel átgázoltunk az öblökön. Sok minden elől futottam már életemben, de dagály most kergetett először :)

Az öbölben aztán pancsolás, homokvárépítés és has-süttetés várt ránk. A nyugalmat max. egy-két éhes sirály és a kedvenc sand fly-jaim (szúnyogok) tudták megzavarni. Tömeg nem volt, csak nap, víz, homok és élvezet. Délután a pirosra sült embereket aztán hazavitte egy vízi-taxi csapat, több hajó is érkezett értünk, a fiúk nagy örömére a hajóskapitányok vad gyorsasági versenybe kezdtek, csak úgy ütötte a hajó alját a hullámokhoz, de a miénk nyert, és mi értünk vissza legelsőnek a kikötőnkbe. :-)

Nándinak olyan magas volt a tenger vízszintje kiszállásnál, hogy a kapitány ( a délutáni kiszálláshoz hasonlóan) ölbe kapta és kicipelte a partra. :-) Este aztán vacsoráztunk az egyik tengerparti bárban, aztán szunya.

22.-én lustálkodtunk jó sokáig, majd elmentünk tengeri kajakozni. 20 perc kiképzés után megkaptuk a kajakokat és nekivágtunk a tengernek.  Mi Zsombival a sziklákat és a rajta lévő kagylókat céloztuk meg, közel érve láttam, hogy  -az éttermekben marha drágán árult  -osztrigákkal teli sziklát találtunk, nyomban meg is kezdtük a szüretelésüket. Az osztriga amúgy amolyan Úri huncutság, a csúszós – nem mondom ki mihez hasonlító - állagú kagylót citrommal lelocsolva kell beszipkázni. Egyszer érdekes élmény, de rászokni nem fogok, pedig szeretem a tengeri herkentyűket. 

Az 1 órás kajakozás alatt a skacok is egyre jobban belejöttek az evezésbe. Magdi Nándival meg a hajók között szlalomozott ügyesen. A kajakozás után ebéd, majd elindultunk Nelson ill. Picton felé, hogy az ismét előrehozott komp utunkkal 1 napot nyerhessünk még az északi szigeten mielőtt hazautazunk. Hosszú kanyargós út közvetkezett főleg Picton felé közeledve. Este 6-kor becsekkolás , majd 7-kor egy rakás birka és tehén társaságában neki indultunk Wellington felé. Szerencsére a sokakat megviselő –itt különösen – háborgó szoros most nyugodt volt, mi pedig el is beszélgettük az időt egy újabb magyar párral akik 1 hónap NZ után Ausztráliában folytatják az útjukat. 11-kor megérkeztük Wellingtonba és egy energia ital lendületével tovább hajtottunk egészen Hunterville-ig Taupo felé, hogy aztán másnap Rotoruában megnézhessük amit eddig kihagytunk.

 Lustálkodtunk reggel, aztán csak összeszedtük magunkat és elautóztunk a Hokitika melletti kanyonba. A türkiz színű víz szép és meglepő volt, a függőhíd meg kalandos, de így utólag belegondolva, nem volt akkora durranás Új-Zéland egyéb kanyonjaihoz képest. Otthon egy ilyen kanyon tízezreket vonzana, itt azonban annyi egyéb szépség mellett gyakorlatilag jelentéktelenné válik már egy ilyen kanyon is. :(

Délután 1 körül futottunk be Punakaiki-ba, a palacsintasziklák hazájába. A sziklák a különleges nevüket valójában a erózió miatt kialakult vízszintes csíkjaik miatt kapták, érdekes látvány volt, bár engem jobban lenyűgözött a sziklák között be- és kizúduló víztömeg látványa. Az infó szerint 4 méteres hullámok zúdultak ki és - be a sziklák közötti szűk résekbe, dübörgő hangot hallatva. Itt kézzelfoghatóan érezni lehetett a víz elképesztő erejét, volt olyan szikla, amelyet alulról „lukasztott” ki az óceán.

Punakakiból úgy jöttünk el, hogy a menettervünk szerint estére el kellene jutni a Déli-sziget északi csücskéig, az Abel Tasman Nemzeti Park-ba, az új-zélandiak kedvenc nyaraló területére, de ha nem, akkor megállunk valahol menet közben és ott alszunk. A srácok kidőltek az autóban, úgyhogy végül negyed 8-kor befutottunk Kaiteriteri-be. :-)

Reggel fél órára kitisztult az idő, így végre láthattuk a Mt. Cook és a környékbeli hegyek gyönyörű csúcsait, majd ugyanazzal a lendülettel ismét visszafelhősödött az ég, eltakarva előlünk minden látnivalót.

A Fox gleccser parkolójában sem volt nagyobb szerencsénk, nem volt túl bizalomgerjesztő az időjárás (sűrű, sötét felhők), ezért egyöntetűen úgy döntöttünk, inkább a Franz Joseph gleccsernél próbálkozunk, hátha pár kilométerrel arrébb szebb időt fogunk ki. A Ferenc Jóska sokkal kegyesebb volt hozzánk, már a tourist infóban azzal fogadtak minket, hogy most lehet látni a gleccsert, igaz, aki közelebbről is kíváncsi rá, másfél órás gyalogtúrát kell tennie. Uccu neki, már pakoltuk is be az esőkabátokat és indultunk a túraútvonalon. A gyerekek teli voltak kérdésekkel, honnan van ennyi jég, miért olvad el, miért van a gleccsernél hideg…alig győztük megválaszolni őket. :) A hivatalos térképen szereplő szintidőnél 10 perccel hamarabb, és kicsit kifulladva (a fiúknak futóversenyt rendeztünk az ártéren, mert különben lusták voltak gyalogolni) értünk vissza az autóhoz, és indultunk Hokitikába, a jade városába.

Amikor megérkeztünk Új-Zélandra, mindenhol kicsi zöld szobrokat láttunk, amiről megtudtuk, hogy a Déli-szigeten bányászott jade kőből készülnek, és különböző maori istenségeket mintáznak. Már akkor elhatároztuk, hogy kéne venni otthonra egy TIKI istenséget, aki a ház és a család szerencséért felelős. Ezért álltunk meg Hokitikában, mert éppen ezt kerestünk. Sajnos, TIKI másoknál is népszerű istenség, mert a boltban (a jade megmunkáló gyárban) is kifogyott a készlet, úgyhogy egyenlőre hoppon maradtunk, nem kaptunk szobrocskát. :(

De ha már Hokitikában voltunk, besírtuk magunkat zárás előtt 3 perccel az igazi, élő, vad kiwi néző bemutató (gyakorlatilag) szobába. A kiwi egy futómadár, nem nagyobb egy otthoni tyúknál, és igazi éjjeli állat. Azokon a helyeken, ahol bemutatják őket, szinte teljes sötétséget tartanak miattuk. Pár perc kellett ahhoz, hogy a szemünk megszokja a sötétséget, ne essünk hasra egymásban, és hogy felfedezzük, hogy az üvegfalon túl egyáltalán hol a madár.

Együtt döbbentünk meg azon, hogy alakult ki az evolúció során a hatalmas csőre a madárnak. Szegény madárka nagyon aranyos, de olyan nagyon torz formájú, az extrém hosszú vékony csőrével, vaskos, de valahogy furán álló lábával, gömbölyded testével nem hasonlít egyetlen általunk ismert madár formájához sem.

A kiwi nézés végeztével beálltunk a pár kilométerre lévő Shining Star Parkba, kibéreltük fél órára a jakuzzit, főztem krumplistésztát a gyerekeknek, aztán egész este beszélgettünk egy magyar, nászúton lévő nagyon aranyos párral, akikkel a konyhában futottunk össze véletlenül.

A gyerekek szerint (is) az este jó buli volt. :)

Még hogy nyár… reggel zuhogó esőre ébredtünk és látszott, hogy ez nem a szokásos - mindjárt elállok, csak felfrissítem a levegőt - típusú eső. Így aztán a reggeli kötelezők után nekivágtunk a mai penzumunknak. Ma a Haast hágó megmászása után a Fox Gleccsernél lévő kisváros illetve annak is a tengerpartja, Gillespies Beach volt a célállomás.

A Haast hágóról talán annyit érdemes megemlíteni, hogy én még vártam a hágó megmászásának 1-es kettes fokozatban történő leküzdésének szenvedéseit, mikor kiderült, hogy már átjöttünk rajta és szinte lent vagyunk a tengerparton. Hiába no, én az osztrák és a svájci hágókon nevelkedtem :)

Az útról ódákat tudnék zengeni, de alapvetően unalmas és eseménytelen volt. Így aztán du. 2 körül megérkeztünk a Fox Glacier-hez, majd utána 10km kanyargós föld út után legördültünk az akkor még szinte üres DOC (Department of Conservation) campingbe. Utána délutáni szunya az esőben, majd 2 órás kirándulás a skacokkal a közeli lagunába és megnéztünk egy sikertelen aranybányászat kísérletének maradványait. Ez gyakorlatilag 1 óra dzsungelharcos túrát jelentett – a fiúk nagyon élvezték, majd 30 perc tenger parti sétát és a tengerbe ömlő patak mentén újabb 30 perc mászkálás következett.

Este vacsi – végre a hazai zacskós leveseket tüntettük el, majd meleg szendvicsekkel és egy üveg Sauvignon Blanc-nal fejeztük be a vacsit. 20:42-kor megnéztük a lemenő napot a tengerbe, majd szunya.

Az óceánpart amúgy tényleg megér egy misét, több km hosszan kavicsos part hatalmas hullámok és a parton korhadt fa maradványok minden felé. Állítólag innen gyönyörű a Mount Cook és a gleccserek látványa, ebből nekünk csak a csúcs kibukkanása jutott a felhők mögül.

Jah és ilyen az igazi nyár :)

9-kor ébredtünk a Shotover folyó partján, pontosabban onnan, ahonnan a sugárhajtású motorcsónakok indulnak. Tegnap már megvettük a jegyeket az egyik legnagyobb új-zélandi őrületre a Shotover Jet-ezésre. A folyó alsó szakaszát gyakorlatilag kitulajdonították a Jetesek. 9.45-kor beöltöztünk a kapott esőkabátokba és a mentőmellényekbe aztán indulááás.

Egy kicsit aggódtunk a fiúkért, habár azt mondták, 3 éves kortól mehetnek a gyerekek. Mindkét fiunk határozottan mondta, hogy már pedig ők ezt ki nem hagyják. Amikor beszálltunk, Nándika arcára már kiült a félelem, Zsombinak viszont tetszett a biztonsági herce-hurca.

Egy bemelegítő kör után belehúztunk, át a kiinduló pont hídja alatt és be a sziklák közé. A szikláktól gyakorlatilag 1-2 centire megy el a hajó, sokszor 75-80 km/h- s sebességgel. Egy pár perc után Nándi is belejött, habár rendesen átformálta az arcunkat a menetszél. Zsombi kifejezetten élvezte a gyorsaságot :).  Amikor leértünk a kanyon aljára akkor egy forduló után bevártuk a fentről jövő következő Jetet – megnéztük a rémült arcokat – nálunk helyet cseréltek az eddig az első sor izgalmait élvezők a hátul ülőkkel, majd uccu felfele.

A vezető felemelt ujjal jelezte, ha a hajóval 360 fokos fordulót tett, szinte egy helyben. Kiszálláskor le sem lehetett törölni a vigyort az arcunkról, vadállat volt, na. A fiúk rögtön mondták, hogy menjünk még egy kört. :) Emlékbe megvettük a fényképeket és egy 3perces kisfilmet. 

Kis reggeli és mentünk tovább Arrowtown-ba, ami az angliai feelinget idéző kis házakból áll (kivéve Chinatown részét, mert olyan itt is van :) ) és nagy aranymosó központ. Így aztán bementünk az iSite-ba és kértünk aranymosó felszerelést és útmutatót. Az  útmutatás annyiból állt, hogy a folyó partjára érve vagy jobbra vagy balra menjünk és kezdjünk el mosni aranyat, lehetőleg sokat. Én a jobbot választottam, mert azt csendesebben mondták (hátha ki akarnak velünk tolni és csak eltéríteni az aranyrögöktől  ;-) ). 1,5-2 óra aranymosás után – már gazdagon – emelt fővel mentünk be a város főutcájába és a pékségben kikértük a legnagyobb citromos muffin-t. Hiába na, tudunk élni.

Megnéztünk még egy bungy ugrást – ezt most én kihagytam sajnos. Utána átmentünk Wanakába. Itt már du. 4-től – egy kis városnézés után – tisztasági napot tartottunk, mosás, mosogatás  stb.. Szép hangulatos kisváros ez egy tó partján. Este beültünk egy wedgesre és egy pofa sörre (almalére) és közben megnézhettük a gyönyörű kilátás mellett a finn-kínai NŐI hokimeccset (3. negyed 2:1 :) ) szabadon választva.

Holnap jön a Haast-hágó után a Franz-Josef gleccser látványa.

Nekem begyulladt az ínyem és - egy fagyos hajnal miatt - fáj a torkom is. Szép kis nyár J így aztán lövöm magam Algopirinnel. Állítólag 50 éve nem volt ilyen hideg nyár Új-Zélandon, ez a Déli-szigetre kifejezetten érvényes, így hagytunk még tartaléknapokat a sziget északi részére, hátha ott szebb időnk lesz.

9:55-re vettük a hajójegyet, ezért sietősen indult a reggelünk, gyorsan magunkra kapkodtuk a ruháinkat, na nem csak a hajó indulása miatt, hanem mert nagyon hideg volt. :( Nem volt több 10 foknál, se az autóban, se kívül.

A tourist infó-ban előző nap azt mondták, hogy kis hajóra vegyünk jegyet, ezért a kikötőben azt találgattuk, melyik hajóval fogunk menni. Jól megnyúlt az arcunk, amikor tényleg az egyik legkisebb hajó jött értünk. :) A 2 órás hajózás fenséges volt, hatalmas sziklafalak között, néhol havas hegycsúcsok és vízesések között vezetett az utunk. Ismét láttunk lubickoló és napozó fókákat, és állítólag pingvin kolónia is él a parton, de úgy tűnik, a pingvinekkel nincs szerencsénk, mert most sem láttuk őket, csak Zsombi egyet állítólag…

RBuhl: A víz színe itt valószínűtlenül kék állítólag azért, mert a sós vízrétegre rájön a vízesések tisztavize és a kettő találkozásánál megtörik a fény. A hajó különben tele volt „udvarias” német turistákkal. A kapitány jó fej volt megengedte a skacoknak, hogy vezessék a hajót.

Amúgy nem tudtuk elkerülni a honnan jössz: Hungary-ra jövő választ, „Oh, kösz nem már reggeliztem.”

A kirándulás után visszaszálltunk az autóba és nekiindultunk a meredek úton. Az autó becsületére legyen mondva, jól bírta az emelkedőket, 2 óra alatt visszajutottunk Te Anau-ba, és mivel a fiúk elaludtak a kocsiban, ezért a tervezettnél tovább mentünk és délutánra befutottunk Queenstone-ba.

A városi parkolóban éppen jegyet akartam venni, amikor egy autóból integetni kezdtek, és a kezembe nyomtak egy este fél 9-ig érvényes parkolójegyet. Jó kezdés, és a folytatás sem lett rosszabb. :) Queenstown nagyon hangulatos, tóparti nagyváros, parti sétánnyal, kávézókkal, bárokkal, a háttérben óriási hegyekkel, amelyeket fenyőerdők borítanak. Sétáltunk a városban, lefoglaltuk másnapra a Shotover Jet (vízsugárhajtású motor csónak) jegyeinket, aztán vacsoráztunk és úgy döntöttünk, hogy már nem keresünk kempinget, hanem a Shotover folyó partján éjszakázunk, hogy reggel közel legyünk a beszálláshoz. Annyira közel sikerült végül aludnunk, hogy a check-in pult parkolójában aludtunk, a folyó partján, egy erdővel övezett völgyben, 6 km-re Queenstone-tól. :)

Reggel korán ébredtünk, nem csak a hideg miatt, hanem azért is, mert ma hosszú út (több, mint 600 km) várt ránk. Gyors reggeli és tankolás után nekivágtunk a Milford Sound-hoz vezető útnak. A gyerekeket elláttuk matricás és egyéb foglalkoztató füzetekkel, és mentünk, ahogy csak bírtunk. RBuhl-t megfenyegettem azzal, hogy micsoda retorziók várnak rá, ha a Milford Sound nem lesz legalább a világ 7 csodájának egyike, mert már régen nem lennénk ennyire délen, ilyen hidegben és nem autóznánk ennyit egy nap, ha ezt a részt kihúztuk volna a programból. :)

Egyetlen helyen álltunk meg 10 percre, Balcluthá-ban, ugyanis ez eddigi életünk legdélibb pontja, ahová valaha eljutottunk (és túránk során se leszünk többet ennyire délen). A gyerekek játszótereztek ezen a –számunkra- kiemelt helyen. Az útikönyv szerint a városnak egyetlen említésre érdemes híressége van, hogy átfolyik rajta Új-Zéland legnagyobb vízhozamú folyója- hát, ez azért nem túl sok, bár azt azért mégsem írhatták róla, hogy egy poros kisváros. ;-)

Te Anau-ig, a Fjordland kapujáig simán eljutottunk délután 2-re, ott ebédeltünk, a tourist infóban foglaltunk lakóautó-helyet a Milford Sound egyetlen ilyen típusú szállóhelyére, és lefoglaltuk a holnapi hajójegyünket is- 2 órát fogunk a fjordban hajókázni az egyik legkisebb hajóval.

Most már csak el kellett jutni a híres Milford Soundba. Nos, a következő 2 órát úgy autóztuk végig, hogy a szánkat gyakorlatilag nem csuktuk be…esünk egyik ámulatból a másikba. Hatalmas, 2-3000 méteres hegyek, amik meredeken nőttek ki a síkságból és törnek az ég felé, kristálytiszta patakok és tavak, hófoltok, sűrű erdők mindenfelé, bármerre nézünk. Áááálomszép. Az út úgy kanyarog és olyan meredeken megy, mint Svájcban a legmerészebb hágó utak, azonban itt se szalagkorlát, se biztosítás nincs az autósoknak. Minden a természetesség jegyében. Nincs benzinkút, nincs lakott település, szállóhely is összesen csak kettő. Ha ez betelik, márpedig betelik, akkor marad az erdő, vagy a folyópart a szabad ég alatt. De ez most már minket nem aggaszt, a mi helyünk megvan, és holnap hajózni fogunk! :)

(És csak halkan jegyzem meg, hogy reménykedek, hogy az autó visszafelé bírni fogja azt a sok kilométeres meredek emelkedőt, amin ma leereszkedtünk….)

Menet közben Oamaru-ban megálltunk kék pingvineket nézni.

A kék pingvin a világon a legkisebb termetű pingvin, és éjszaka van ébren. Az útikönyvek szerint kizárólag ebben a városban élnek, azt viszont furcsálltuk, hogy lehet az, hogy a könyv szerint a pingvinek napnyugta előtt fél órával jelennek meg csak a tengerparton, a tourist info szerint meg a pingvin parkban reggel 10-től lehet látni őket. A rejtély hamar megoldódott, ezek az állatok annyira ritkák és védettek, hogy egy védett farmot hoztak számukra létre, és itt élnek fadobozokban. Minden este napnyugta előtt kinyitják a farm kerítését és letotyoghatnak a tengerbe halat fogni. Aztán visszatotyognak valamelyik dobozba, a gondozók pedig minden dobozra annyi követ tesznek, ahány pingvin van éppen abban a dobozkában. A látogatóknak nappal be lehet kukucskálni a dobozok oldalsó nyílásán (ez valójában a pingvin kijárat), ha hajlandóak négykézláb csúszni-mászni. A fiúk imádták a pingvin keresést, minden dobozba benéztek, hátha látnak egy-egy kilógó pingvin csőrt vagy lábat vagy akármit. :) Lelkesedésüket siker koronázta, volt egy-két madárka, aki ébren és kíváncsian kukucskált ki a ládikájából, azokat megpróbáltuk lefotózni. A tengerparton aztán ismét láttunk 4 fókát, miután kigyönyörködtük magunkat bennük, továbbindultunk Moreaki-ba, a furcsa, gömb alakú sziklák partjára.

Ezek a sziklák szinte teljesen gömb formájúak, senki sem tudja, hogy kerültek ide, és honnan. Máshol nem találhatók meg, csak itt, és nagyon látványosak. Egy fotósorozat elkészítése után gyorsan tovább indultunk, egyre zordabb lett az időjárás. :(

Dunedin-be este fél 6 körül futottunk be, esett az eső, ezért csak kocsival mentünk át a belvároson, első benyomás alapján Christchurch ikertestvér városa is lehetne. Mini-Anglia, bár az időjárása alapján inkább Skóciának képzelném (igaz, Skóciában még sohasem voltunk, de láttam egyszer egy kollégám fényképeit). Mint utóbb kiderült, olyan nagyon nem fogtam mellé, az első átlapozott városi tájékoztató dugig volt dunedini skót bár és skót étterem hirdetésekkel. :)

Gyorsan megkerestük az előre kiszemelt Holiday Parkot (ilyenkor veregetjük saját vállunkat, hogy az autóbérléskor kértünk GPS-t is), és a recepciónál megkérdeztük, hol lehet sárga-szemű pingvint látni. Ebben a városban ez az első számú turista szenzáció, bár az új-zélandiaknak Dunedin-ről inkább az egyetem, és mint megtudtuk, a jól sikerült, alkoholmámoros egyetemi bulik jutnak az eszükbe. Két pingvin néző helyet mutattak, abból mi a közelebbit választottuk. 10 km hegyre föl és hegyre le autózás után leparkoltunk egy kb. 300 méteres domb tetején, ott egy nyíl mutatta, hogyan kell a homokdűnék oldalán, bokáig homokban gázolva, leereszkedni az óceán partjáig, majd átgyalogolni a több, mint 1 km-es beach-en, aztán fel kell mászni egy futóhomok dűnére, a pingvin néző kunyhóba. Az útidő 40 perc. Lejöttünk, végigmentünk (útközben egy alvó fóka mellett), felmásztunk, de megelőztek minket, már voltak a kunyhóban mire odaértünk. Különben egy pingvin totyogott a hegytetőn, de ő is elunta a totyogást és visszament. Nem baj, mi vártunk türelmesen, a hírek szerint 16 felnőtt és 30 kispingvin él ezen a helyen. A skacok közben unták a semmittevést, ezért először óriáshullám-számoló versenyt tartottunk nekik, aztán fókanéző versenyt, majd egy prospektusból betűkereső versenyt, végül megkapták a mobil telefonom autóversenyzős játékát. Fél 8-kor, mikor már teli volt a kunyhó abszolút vegyes nemzetközi társasággal, szakadni kezdett az eső, előbújt ismét a délután már megismert pingvin (mivel ugyanúgy nézett ki, ezért szerintünk ugyanaz volt ;-)), 10 perc totyogás után viszont visszabaktatott a hegy tetejére és eltűnt a szemünk elől. A kunyhóban figyelt egy pingvin szakértő lány, ő azt mondta, az eső miatt most már nem hiszi, hogy előjönne a többi pingvin, ezért feladtuk a további várakozást, és a csendesedő esőben futva távoztunk.

Itt, Dunedin-ben fogtuk ki eddig a legrosszabb időjárást, most már annyira hideg van, hogy RBuhl is kijelentette, hogy fázik. Az pedig már jelent valamit! :)

Ma úgy terveztük, hogy Attila hőlégballonos világkapcsolatának hála (köszi Attila! :-)), talán hőlégballonnal fogunk repülni. De hát ember tervez, odafönt meg ugyebár máshogy gondolták. Fél éjszaka esett az eső, reggel orkánszerű szélre és borús időre ébredtünk. C.J. Captain feleségével beszéltünk telefonon, azt mondta, ma biztosan nem fogunk tudni repülni, de eljön értünk a Holiday Parkunkba és megmutatja a várost. Úgyhogy ma pihenőnapot tartottunk, Oana vitt minket mindenfelé a Toyota terepjárójával.

Voltunk a város melletti hegy tetején a Victoria Park-ban fagyizni és játszóterezni, láttunk milliomos villákat (mint a II. ker. Gugger-hegy), aztán bementünk a belvárosba, és mentünk egy kört a világhírű muzeális villamossal.

A város olyan, mintha valami varázsló idevarázsolta volna a régi Anglia házait, mini változatban. Katedrális, templom kicsiben, a tipikus angol házak néhány méter szélességűek, és emelettel együtt is max. 4-5 méter magasságúak. Mintha Liliputban járkálnánk, vagy inkább olyan érzésem volt, hogy valamelyik sarkon befordulunk és maga Harry Potter jön majd szembe velünk. Esetleg Hermione. :-) Nagyon hangulatos, minden nagyon rendezett, szépek az angol parkok a város közepén, és jól néztek ki a patakban kajakkal evező diákok. Láttuk az egyetemi campust is, méretileg töredéke az oxfordinak, de az is lehet, hogy valójában belül, varázslatos mozgó lépcsőháza van és a „Teszlek süveg „ (jól írom?) osztja be a diákokat a házukba. :-)

Ma korán lefekszünk aludni, mivel most már biztos, hogy nem lesz ballonozás, reggel elindulunk Dunedin-be.

Egyébként újra esik az eső, a gyerekek éjszakára már melegítőt kapnak pizsama helyett, és mindannyiunknak vettünk új pulóvereket. Tegnap a park konyhájába egy lány pufi tolldzsekibe jött be este, remélem, nem azért, mert délről érkezett, és ott ennyire hideg van. :-( Azért végülis nyaralni jöttünk, nem telelni. :-)

Birkának lenni jó

Kiwinek (helyinek) lenni jó, mi több, életforma, ennél csak egy jobb dolog lehet, birkának lenni Új-Zélandon. Gyakorlatilag a birkáké az ország, no nem pejoratív értelemben. Amerre járunk birkák, néhol azért egy-két tehén ill. őzike-farm is feltűnik. A birkák azért erős többségben vannak, de nem csak a bő füves földeken, hanem a városok, falvak gyapjúpulcsis polcain is (én sem bírtam otthagyni egyet..).- Gondoljunk csak bele a birka az igazi társ, jobb mint a kutya, merthogy, füvet nyír – nem is akármilyen minősségben – ha éhes vagy enni ad, ha fázol – ami velünk még ezen a nyáron is előfordult – kölcsön/örökbe adja a bundáját, seejjj ha még főzni is tudnának  ;-) . A birkákat errefelé kicsapják a mezőre és hagyják élni, majd amikor szükség van rá rekord idő alatt lekopasztják őket – itt tartják a birkanyírás világrekordját.  Azért mi magyarok szerintem berkaperkeltben jobbak vagyunk :-). Hiába no birkáknak áll a világ!

Közlekedés:

Hamar meg lehet szokni a bal oldali vezetést és azt is, hogy a kormány jobb oldalon van (nem félreérteni …).  Az első napokban persze „a sok hülye mind szembe jön”  :-) Az emberek itt türelmes vezetők, főleg, ha látják – és látják -, hogy  külföldi vagy. Alapvetően, ha nem roncsautód van akkor szinte tuti, hogy külföldi vagy (bocs, ez erősen szubjektív megfigyelés volt). Campervan-ektől hemzseg az ország. A kamionok 100 felett tapossák a verdát, úgy, hogy esélyed sincs tartani velük a tempót a kanyargós hegyi utakon, nekem Spielberg „Párbaj”-a rémlett fel nem egyszer. Többnyire 1 nyomtávú utak vannak, de okosan pár kilométerenként betesznek egy „passing lane”-t ahol lehúzódsz és a mögötted feltorlódott 5-6 fős sor hamar ott hagy. Nem türelmetlenek, sőt megköszönik, ha engedékeny vagy. Utunk során talán egy égbemeredő középső újjal találkoztam, amikor KIS ÍVBEN balra kanyarodtam, amíg a szembejövő nagy ívben jobbra ugyanabba a sávba.  Ezt még kétszer megismételtem, hasonló sikerrel, most már kezdem azt hinni, hogy a helyieknek van igazuk.. itt tényleg a nagyívben kanyarodónak van elsőbbsége? Valaki erősítsen meg vagy cáfoljon!

Kaja..pia

..Ibrahim néha, azaz találsz itt mindent arabot, törököt, indiait, kínait (naná), és junkfood-ot tömegével. Helyi étterem kevés van, az a kevés is drága. Ennek persze az lehet az oka, hogy akit csak megkérdeztem nem tudott ódákat zengeni az itteni gasztronómiai élményeiről. Itt az emberek a létfenntartásért esznek, nem az élvezetért (élvezzen más ha akar otthon)- ez persze megint csak erősen szubjektív. A skacok az első napokban nem ettek semmit ami helyi, így aztán inkább semmit, ennek következtében útlevél nélkül is elhitték volna az etiópcsalád modellt (talán csak én lógok ki egy kicsit – na jó nem kicsit a sorból). Sok év alatt nem szoktattuk rá a fiúkat a mekis rettenetre, itt aztán 2 nap alatt sikerült… junk food-ot esznek a fiaim, míg én helyi birkaságokra vágyom és egy-két tengeri herkentyűre. Nem egyszerű…

A borok finomak, feltörekvők és egyre többet fogunk hallani az itteni pincékről. Mi is voltunk egyben – Yealands winery –Marlborough  valley . Főleg fehér bort érdemes itt kóstolni: Sauvignon Blanc, Chardonnay, Viognier, de nem elvetendő a  Pinot Noir-juk sem, ha mondjuk az északi sziget  keleti lejtőiről kóstoljuk.  Most egy rizlinget iszunk ami más mint az otthoni, sokkal minerálisabb és telt citrusokkal (citrom, narancs, kiwi) 2008-as, és erősen savas még mindig de nem árt neki. Érdekes élmény, habár nem ez lesz a kedvencem :-) Az itteni emberek amúgy sokat isznak, hála az angolszász szokásoknak, de nem ám kannás borból, hanem minőségi piákkal ütik ki magukat, sokszor az eszméletvesztésig. A boros üvegek többségénél áttértek a csavaros fedőre és a borász azt mesélte, hogy környezetvédelmi okokból lassan áttérnek a műanyag palackra  (ezt nem igazán értettem, hiszen azzal pont az ellenkező hatást éri el)

Az emberek:

Ahogy korábban írtam itt nem „divat” gazdagnak lenni, és ez nem azt jelenti, hogy nincsenek gazdagok. Most jöttünk Christchurch  gazdag negyedéből és remek villákat láttunk 1M NZD feletti áron (135 M Huf). A gazdagok főleg a – és most figyelj – pásztorok, halászok. Egy egy bankban ki van írva, hogy tilos gumicsizmában belépni. A legtöbb pásztor milliomos úgy kocog le a hegyekből sáros csizmával be egyenesen a bankba.

A Maorik, többnyire a szegény bennszülött szerepébe kényszerültek. Tisztelik a hagyományaikat, nyelvüket, identitásukat. Szerintem nem vagy csak kevésbé radikálisak, mint a kisebbségek máshol, de ezzel bizonyára vitatkoznának velem sokan az itt élők.  Többnyire sötétbőrűek, kicsit a Fiji ill. Polinéz, Hawaii típusú emberekre hasonlítanak, hiszen részben rokonok is. Tetováltak – lásd a maori stílust – és hatalmas darabok (Sumo alkat). A hakának (harci tánc) a rögbi meccsek elején most már csak tradicionális jellege van, de az arcokat és az elszántságot látva, hát rendesen összecsinálnám  magam egy ilyen tetovált gyorsvonat előtt állva :-) A rögbisek az „All blacks” nevet viselik és mivel 2011-ben itt lesz a rögby világbajnokság készülnek is rá nagyon! Én tuti, hogy nekik fogok szurkolni! Maori templomot nem láttam (talán nincs is), de közösségi házuk „Marae” sok van az országban és az emberek is sokat imádkoznak, az első napon pl. a benzinkútnál láttunk egy ilyen szertartást.

Jah és eloszlatva egy tévhitet, itt nem fejjel lefelé állnak az emberek ;-)

RBuhl-né:

Reggel korán keltünk, mert a Kapiti Island esetből tanulva minél hamarabb szerettünk volna jegyet venni a bálnanéző hajóra. Igaz, kicsit elbizonytalanodtunk, mert esett az eső és borús volt az ég, Izlandon pedig már megtanulhattuk, hogy a bálna csak a napsütés miatt jön a felszínre. :) Azért kimentünk a jegyárusító irodába, és a délután 2-kor induló hajóra kaptunk még 4 jegyet.  Hogy addig elüssük az időt, kimentünk a várostól pár kilométerre lévő Állatsimogató Parkba, lámákat, kengurut, alpakkát és guineai pig-et (ki találja ki, mi az?) simogatni. Láttunk oposszumot (possum) is, meg emukat. Zsombi azt mondta, neki a legjobban a nyuszik tetszettek…:) Nándi pedig rettegett a szabadon mászkáló, csúnya fejű kínai malacoktól, és a szamár és az alpakka volt a kedvence.

RBuhl: A tévhitek elkerülése végett: „A láma szeme nem sötétkék”  :)

Az állatsimogatást elunva visszamentünk a városba, kimentünk a tengerpartra (ha jól tudjuk, ez a Tasmán-tenger), és kavicsokat dobáltunk a hullámokba. Néha úgy kicsapott egy-egy nagyobb hullám a partra, hogy a srácok visítva menekültek. Persze, sikerült eláztatniuk a cipőjüket teljesen.  Két nyugdíjas bácsi megpróbált ezen a –különben tiltott- helyen fürdeni, komolyan aggódtunk értük, amikor 3-4 hullám kitette/odacsapta őket a partra.

Végre eljött a várva várt hajó indulási ideje, busszal kivittek minket az öböl másik partjára, bevettem én is és a gyerekek is a boltban vett, tengeribetegség elleni kapszulát, átszálltunk egy 50 fős katamarán hajóra, és elindultunk a nyílt tenger felé. A hajón ismeretterjesztő filmet mutattak arról, hogy csak itt és Kaliforniában és Sri Lankán van egy-egy tengeri kanyon olyan közel a parthoz, mint itt, ennek köszönhetően láthatók itt a bálnák. Közel egy órás „hullámvasutazás” után érkeztünk meg az első helyre, ahol már fújtatott egy bálna. Mindenki drukkolt, hogy bukjon alá, hogy a farkáról szép fotókat lehessen csinálni. :)

A második bálna már fotóérzékeny volt, és pont úgy cselekedett, ahogy a turisták elvárták tőle. Egyébként onnan tudta a hajó kapitánya, hol a bálna, hogy figyelte a halradart, meg a GPS-t, meg legfőképp a fölöttünk köröző repülőgépet követte. :)

Visszafelé indultunk, a part közelében belefutottunk egy játékos delfincsapatba, legalább 20-25 delfin ugrándozott körülöttünk, úszott oda a hajóhoz, vagy Zsombi kedvence az volt, amikor alattunk úszták át a hajót. Nándi kedvence a szaltózó delfin volt, olyan ügyesen csinálta, hogy elgondolkodtunk azon, esetleg nem valami show-ból szökött-e meg az a delfin. :)

Ekkor szólt a kapitány, hogy mindenki ráér-e, mert még mutatnának valamit. Ez egy harmadik bálna volt, ami hatalmasabbnak tűnt, mint az előzőek, nos, ez is épp úgy viselkedett, ahogy elvárták tőle, méltóságteljesen úszkált és fújtatott amíg mindenki levideózta és lefotózta, majd a hatalmas farkát felemelve bukott alá.

Ezután már tényleg elindultunk a kikötő felé, útközben szegény albatroszok már nem kaptak akkora ovációt, mint a bálnák, de a kiszállásnál a kapitánynak szóló köszönet teljesen őszinte volt.

A bálnanézés után még beugrottam egy Takeaway-be fish and chips-et venni a fiúknak, aztán elindultunk Christchurch-be (180 km), ma már ott éjszakázunk.

Az éjszaka nekem remek volt a többiek viszont fel-felébredtek a fények, és a komphoz érkező és onnan elmenő autók zaja miatt. Ma reggel meg esik.

Reggel még futottam egy kört a városban – bakancs nézés, ismét sikertelen– és hoztam reggelit. Itt is jól látszik az emberek lazasága. Az egyik parkoló Audi A4-es tetején ott virít a tengeri kajak, munka után lemegy egy kicsit evezni az öbölbe,tetszik ez a mentalitás. Miközben fotózom, ki is jön a kocsi gazdája – egy középkorú, elegáns hölgy - és mosolyog.

A boltokban mindenhol kedvesek, udvariasak, és ha nem kapsz meg valamit náluk, akkor megmondják, hogy melyik boltba keresd, de amit megnéztél azt félre is teszik neked, ha kéred, hátha visszajössz érte. Milyen más ez a hozzáállás ugye? :)

Egy kis internetes kereskedelmi kitekintés, amíg várjuk a boarding-ot a kompra:

A trademe.co.nz a helyi Vatera/Teszvesz, és egyben a legnépszerűbb internetes kereskedelmi oldal. Érdekessége, hogy az országban ugyan csak 4 millióan laknak, az oldal látogatottsága mégis magasabb, mint a magyar vagy a még  nálunk is aktívabb cseh oldal (aukro.cz) látogatottsága. A fórumokat olvasgatva mindenki elégedett vele és sokkal jobban tartják, mint az ebay-t.

..és árulnak itt mindent amit otthon, sőt: a szokásos használt, megunt vagy új áruk mellett vehetsz kocsikat, házakat, sőt kiadó házat is kereshetsz. Az áru értékesítés mellett szolgáltatásokat is találhatsz, sőt állást is.  Egy olyan komplex site-ot sikerült összehoznia az ittenieknek, ami gyakorlatilag megkerülhetetlen, ha valamit venni vagy bérbe venni akarsz.. Itt nem kérdés a bizalom, hiszen pl. Tamás mesélte, hogy megvett egy kinézett kocsit sok ezer dollárért, majd miután előre utalta a pénzt elment érte és átvette egy idős nénitől, fel sem merült benne, hogy átvágják vagy eltűnnek a pénzzel. Persze itt is mindenért fizetni kell, pl. azért is, ha idő előtt leveszel egy hirdetést az oldalról, mert közben eladtad máshol! A trademe gyakorlatilag az internetezők első számú kereskedői oldala, nem véletlenül.

Most 13.00 a komp elindul át Pictonba a déli szigetre. Még ma megpróbálunk eljutni Kaikoura-ba és ott aludni. Holnap bálna- és delfinnézés.

Sikeresen átértünk a komppal cca. 3,5 óra alatt, az utolsó órát kanyargós úton, öblökön keresztül tettük meg, körülöttünk hegyek és a tenger hihetetlen kék. Mindenfelé csónakok, vitorlások és langusztatelepek.

Úton Kaikoura-ba a tenger mellett jöttünk végig ahol a partra kijöttek a fókák aludni. A fiúk nagyon élvezték, hogy az eddig csak állatkertben látott fókákat most testközelből, ásítva, nyújtózkodva látják.

Estére bent voltunk Kaikorua-n. Languszta vacsi (ez helyi specialitás, nálam benne volt a top5 must to do-ban :) )Szunya 10-kor.

Reggel felkerestük az első iSite-ot (ez az országos turisztinformésüncenter) és rákérdezetem az esélyeinkre egy Kapiti – tour-on való részvételre. Sajnos valóban előre le kellett volna foglalni a hajó utat. Egyszerre csak 50 (70) ember mehet át a hajóval  -a főleg védett madárvilágáról nevezetes – Kapiti-re, nyáron előfordul, hogy hetekre, hónapokra előre lefoglalják a szabad helyeket.

Így most irány Wellington, megpróbáljuk az esti 8 órás indulást közelebbire hozni. Útközben megállunk kajálni és végre kipróbálhatjuk a sok fish&chips mellett a  wedges-t is amiről gőzünk nem volt, hogy micsoda. Minden csoda addig tart, amíg ki nem hozza a pincér :) a wedges egy héjjában sült krumpli fűszeresen jó zsíros tejföllel meglocsolva. The belly rules the mind :)

Wellington.. az első utunk a  bluebridge ferry  állomásra vezetett.. és mázlink van, át tudjuk búkoltatni a jegyünket, holnap du 1-kor indulunk. Így ma van még időn körbenézni Wellingtonban, majd egy szunya után még reggel is tenni egy kört (bakancsot szeretnék venni).

Te Papa múzeum: Az egyik legnépszerűbb múzeum itt, több emelet magasan bemutatja a Maori kultúrát, a vulkánkitörést, a föld belsejét, a földrengést és mindezt interaktívan, bármit kipróbálhatsz. Egy kis házban például átélheted a földrengést, poharak csörömpölnek, a föld megremeg a TV elromlik..stb. A skacok nagyon élvezték a kiállítást. Volt egy kifejezetten gyerek részére készült bemutató terem benne, dobolástanulás, bálna, cápa felismerés, polip puzzle stb.. a millenáris parkban található csodák palotájához hasonlítható, amolyan interaktív ismeretterjesztő játszóház  nem csak gyerekeknek. Utána belvárosi séta, majd cable car-oztunk a Wellingtont körbevevő domb tetejére. Fent séta botanikus kertben, a fiúknak inkább szaladgálás a hatalmas fák között.

Este elmentünk vacsizni egy olyan parti étterembe ahol  jó sokan voltak – annyi ember nem tévedhet –és beültünk. A pincércsaj odajött hozzánk és – miközben én már fentem a késem egy jó Wellington bélszínre – letett egy étlapot amin japán kaják voltak (tempura, szake, wasabi s süti (!)és barátai). A búcsúvacsi az északi szigettől így pálcikásra sikeredett.  Habár az én csokis-wasabis süteményem kifffejezetten jó volt.

Vacsi után beálltunk a ferry parkolóban átaludni az éjszakát (sokadmagunkkal).

RBuhl-né:

Ez a lakóautózás itt Új-Zélandon egy teljesen bevett, mindennapi dolog, senkit nem zavar, hol állsz meg vele, vagy hol alszol. Ahol kifejezetten nem tiltják, ott alhatsz. Azért azon meglepődtem, amikor a ferry officer-t megkérdeztük, hol van legközelebb campervan hely, ahol alhatnánk, kimutatott az ablakon, és azt mondta, itt, az iroda előtt. :) Ez európai szemmel hihetetlennek tűnt, hiszen nálunk és az EU-ban szinte mindenhol tiltják a megállást a kempingeken kívül. Bár kicsit zajos volt a hely, meg kicsit világos az utcai lámpák fényétől, de tökéletesen praktikus és ingyenes. Reggelre még kb. 8-9 lakóautó állt körülöttünk ugyanebben a parkolóban és ők is akkor ébredeztek, amikor mi. J

RBuhl:

.. már amennyire mi pihenni tudunk:) Már előző nap este felhívtam Tamást (még neten otthonról beszéltük meg, hogy összefutunk, ha erre járunk) és megbeszéltük, hogy ma találkozunk és dumálunk egyet. Ő 2 éve lakik itt a barátnőjével, érdekelt, hogy milyen NZ egy „helyi szemével”. Kicsit elaludtunk, hiszen csak 11-kor tudtunk indulni közösen a kilátóba, ahonnan az egész kisváros (40000 fő) belátható. Innen irány a  Virginia tó, ahol madárház, mini-botanikus kert és 1 NZD-vel működő szökőkutat láttunk, ami t a skacok kapcsoltak be. Még egy pár perc  autózás és lent voltunk a beachen. Vadállat ez a hely, hatalmas homok/földfalak között, mellett, előtt egy apálykor hatalmas beach ami több tíz km hosszú. Amikor mi ott voltunk csak pár elvetemült helyi próbált szörfözni, quadozni, úszni, mivel nagy volt a szél és hűvös is volt.

Tamás csak megerősített abban, ami a mi benyomásunk is volt, hogy itt nem stresszelnek az emberek. A helyi társadalmi normákról nekem az „ártatlanság vélelme” jutott eszembe, itt mindenki jóhiszemű, kedves, barátságos és nem feltételezi a másikról, hogy Ő rosszat akar, nálunk általában pont a fordítottja az alapállapot. Itt alacsonyak az adók és a számlázási rendszer sincs túlszabályozva. Igaz ugyan, hogy nincs ingyenes orvosi ellátás, de a fizetett szolgáltatások magas színvonalúak, ha pedig nem kell dokihoz járnod, akkor több marad a zsebedben a hó végén.  Van egy alap nyugdíj amire mindenki jogosult és azonos mértékű (1000 NZD/hó) , de ha többet szeretnél eltenni későbbre, akkor ott a „kiwisaver” önkéntes nyugdíjpénztári szolgáltatás.

Este még náluk beszélgettünk egyet – kösz Tamás a meghívást  és a napi idegenvezetést– majd hirtelen felindulásunkban „leindultunk” Levinbe (nem is olyan nagy :) ) és most a Levin Motorcamp-ben alszunk mindjárt.

Holnap Kapiti Island van tervben, de állítólag előre kellett volna hajójegyet book-olnunk, ha nem sikerül holnap reggel akkor megnézzük Wellingtont.

Jah, a végére egy helyi híresség: A Mount Everest első megmászója Sir Edmund Hillary  is itt született, ahol most több épület, gyerek-hegymászóközpont is a nevét őrzi.

Mivel nem hiszem el, hogy ezt a blogot bárki is elolvassa rajtunk kívül, ezért aki erre hivatkozva ír a kommentbe annak vendége vagyok otthon egy sörre  :)

RBuhl-né:

Turangót reggel elhagytuk, visszamentünk a bevásárlóközpontba videókamera kazettát és a lakóautó wc-jébe fertőtlenítőszert venni, itt ért az egyik nagy meglepetés. Ugyan egyik árucikk sem volt, viszont az eladólány hosszas érdeklődésemre a homlokára csapott, és kijelentette, hogy a kazetta az a „kazíííít”. Bementem a következő boltba, nagy lelkesen kérdeztem, hogy van-e „kazííít”, mire az eladó furán nézett és visszakérdezett, hogy „kazett”? A harmadik boltban „kazette” volt a kiejtése a kazettának, ez 100 méteres körben 3 különféle kiejtési mód…

Rangipo-t és Papakai-t elhagyva a 47-es úton felmentünk a Tongariro Nemzeti Parkba, ez 2 vulkánt jelöl és a körülöttük lévő vulkanikus területet. Leparkoltunk a Whakapapa sícentrumban (most csak a tetején láttunk hófoltokat), de mivel az egész terület felhőben volt, és esett az eső, ezért se az ülőlift nem járt, se nagyot túrázni nem lehetett. Rövid kirándulás után az esőben a lemenekülés mellett döntöttünk, autóval elmentünk Új-Zéland egyik legdrágább szállása, a The Chateau mellett, tettünk még egy 2 perces kirándulást egy vízeséshez, aztán elhagytuk a nemzeti park területét.

Napi úticélunk Wanganui. Annak már gyanúsnak kellett volna lennie, hogy az út mentén volt egy tábla, hogy a Wanganui út „open”, de gondoltuk, biztos csak valamilyen szakaszra érvényes a felirat. Nos, több, mint 100 km hosszú, végig kanyargós hegyi úton autóztunk, egyetlen kávézó, bár, étterem, benzinkút nem volt ezen a szakaszon. Este 7-kor hullafáradtan és éhesen szálltunk ki a kocsiból Wanganui-ban, csak egy McDöncit találtunk nyitva, az eddig a hamburgert utáló gyerekeim mindent befaltak, amit csak enni kaptak. Viszont a Wanganui Top10 Holiday Parkban volt eddig a legjobb szállásunk. A park a folyóparton helyezkedik el, 4 kilométerre az óceántól, vadkacsák szaladgáltak szabadon a lakóautók között, volt nagy medence, hatalmas játszótér és 2 méteres trambulin-sátor, madárház és nyusziketrec, és konyha, fürdő, mosoda. Jót fürödtünk, játszótereztek a srácok, aztán aludtunk, mint a bunda…

Egy kísérlet, a végére:

Ellenőriztem, merre folyik le a mosdóban a víz. Mivel itt is az angol csapokat használják, vagyis a bal oldalon a meleg víz, jobb oldalon hideg víz csap van, ezért a kísérlet objektivitása érdekében be kellett dugnom a mosdót és megvárni, amíg a víz forgása teljesen megáll. Aztán kihúztam a dugót…és a víz az óramutató járásával megegyezően folyt le!!!

Nézze meg valaki légy szíves, otthon hogyan folyik le???

RBuhl:

Erősen kell törnünk a fejünket azon, ha egy híres új-zélandi embert kellene megneveznünk, bevallom, nekem sem jut eszembe így hirtelen senki, talán csak 1-2 híres triatlonos vagy mintha most lett volna egy olimpiai bajnokuk, de ez sem tuti. Viszont rögbiben világelsők, még ha ez a VB-ken nem is jön ki. nem csoda, hogy ezekben a sportokban jók, a triatlonhoz úszni, futni bringázni kell jól, ehhez itt minden adott, oly annyira, hogy a bringásokra kiemelten odafigyelnek, és az útszélén jelzőtáblákkal jelzik, hogy hagyjál 1,5 métert, hogy ők is elférjenek, és ők tekernek rendületlenül mindenhol az országban. Kevesen tudják, hogy az osztrák építész, tervező, mindenes Hundertwasser NZ-re vonult vissza öregkorára és bizony itt is hagyta a nyomát, mégpedig ott ahol a legnagyobb a szükség… wc-ket tervezett J útszéli rötyiket, remek stílusban. (lásd a képet).

Persze nem csoda, hogy sokan ide vonulnak vissza, a Kiwi és a Maori nyugodt ember – a harcos HAKÁk ellenére – itt nincs rohanás, nincs idegesség. Ahogy egy itteni mondás tartja:  „No traffic, no stress, no work .. welcome in New Zealand”, itt a természetet és a nyugodt életet kell élvezni, és élvezik is, persze nem úgy ahogy mondjuk a Jamaicaiak, de azért tudnak élni. Nincs gazdagság, nincs sok munkahely, de azt a keveset okosan védik a külföldiektől, csak élnek, utaznak, úsznak, extrém sportokat művelnek.. naná.. a bungy jumpingot is itt találták ki.

Hála Richard McIntosh-nak  - akitől az alapötlet jött, hogy ide jöjjünk és sokat segített az út megtervezésében is (ő ugyanis idevalósi) – ma elkészítettem az egyik receptjét.

Kagyló kókusztejjel-édes chillivel

Ez pont ilyen egyszerű, mint ahogy leírtam. Fogtam (vettem J) 1 kg élő kagylót, majd addig gőzöltem őket forró vízben amíg ki nem nyíltak, majd egy kevés hagymán és kókusztejen tovább főztem és végül egy kevés édes chillit adtam hozzá és persze egy csipet sót (azt csak módjával, mert a tengervíz amúgy is sós). Addig főztem amíg fíííínom krémes állagú nem lett. Majd mind megettük egy kevés helyi Chardonney-vel  leöblítve. Az egész olcsóbb és finomabb volt mint egy otthoni bigmac menü (persze azzal nem nehéz versenyre kelni).

Mivel egész nap úton vagyunk és élvezzük az út minden percét ezért többnyire csak esténként van időnk írni és a képeket letölteni, néha már 1-2 bor után, ezért bocs az elírásokért J.

És végül a „miért”-ről:  Miért éppen NZ?

Egyrészt ez az utolsó év, amikor a skacok még nem iskolások és így szabadon elmehetünk egy hosszabb szabira valahova messzire. Persze a fő érv természetesen nem ez, hanem, tavaly voltunk kettesben Izlandon aminek a hangulata nagyon megfogott minket. Azt mondják, hogy Izland NZ kicsiben. Ami valóban hasonló, az a mentalitás (az emberek kedvessége) és a természet, na az valami lenyűgöző. NZ a legfiatalabb ország geológiai szemszögből, és mint ilyen még sok helyütt érintetlen és erre vigyáznak is kellőképpen (lásd: DOC – Department of Conservation).  És így a skacokkal még nagyobb élmény, reméljük nekik is az lesz később.  Az utolsó lökést persze Richard adta meg azzal, hogy sokat mesélt a Kiwikről és az országról, kösz Richard J.

RBuhl-né

Reggel 8-kor ébredtünk és meglepve láttuk, hogy a parkoló körülöttünk teljesen megtelt autókkal. Viktor elvitte a srácokat a játszótérre, én meg 9-kor azt vettem észre, hogy özönlik a tömeg a két házzal arrébb lévő épületből, mindenki beszáll az autójába, és 5 perc alatt üres lett a parkoló. Kiderült, a templom mellé parkoltunk. J

Rotoruát hamar elhagytuk, és elindultunk Taupo felé.  Útközben megálltunk Waimangu-nál (www.waimangu.com), ahol kb. 5 km-t túráztunk egy vulkanikus és hegyi tájon, krátertavak és fortyogók között. Vicces volt, hogy megkérdezték tőlünk, milyen nyelven kérjük a tájékoztató füzetet, mi mondtuk, hogy magyarul. Erre lenyúlt a pult alá és előkapott egy 4 oldalas magyar nyelvű (kézzel voltak az ékezetek behúzva a lapon) infó füzetet. Hüledeztünk is rendesen. J

Aztán továbbmenve megálltunk Wai-O-Tapu-nál (úgy hirdeti magát, hogy Thermal Wonderland – www.waiotapu.co.nz), amire RBuhl már otthon fente a fogát, mert azt olvasta róla, hogy lesz itt egy Champagne Pool. Már a fürdőruhákat készítettük volna, amikor kiderült, hogy ez az egész egy nagy park, de nem aqua-, hanem nemzeti park, és itt további fortyogókat és krátertavakat lehet megnézni. Megnéztük. A fiúk az orrukat befogva közlekedtek, azt mondták, ilyen büdöset még az életükben nem éreztek. Kén, magnézium és vas-oxid tartalmú gőzök és gázok tényleg nem éppen parfüm illatúak, nekünk már nem volt meglepetés a dél-olasz vulkántúra és Izland után. Srácoknak egyébként tetszett, főleg az Ördög Fürdője és a Pokol Kapuja fortyogók (a nevük és a látvány egyaránt lenyűgözte őket), utána hosszas magyarázkodásba kezdhettünk arról, hogy van-e ördög, és hol van a pokol.

Délután beértünk Taupo-ba, bevásároltunk, beálltunk az All Season Holiday Parkba, és estére húsleves volt pörkölttel és tésztával a menü, a felnőtt menü meg RBuhl kagylós étele.

A lakóautóról: azt hiszem, kezdünk belejönni. RBuhl egyre ügyesebben centizget vele, már a baloldali közlekedésbe is belejött, én meg egyre pontosabban tudom, melyik fiókba mit is pakoltunk, már rutinból rakom el a menet közben instabillá váló dolgokat, és a fiúk is azonnal bekötik magukat, amint indulni készülünk. Az biztos, hogy 4 főre ez a 6 személyes lakóautó a kényelmes megoldás, el se tudom képzelni, hogy fértünk volna el egy kisebb autóban.

RBuhl-né:

Azzal kezdődött, hogy előző este a mosodában a 120 kg-os maori hölgyek között (ó, de karcsúnak éreztem ám magam! ?)) sorban állva a mosógépért, megkérdeztem tőlük, hogy mit jelentenek a plakáton a programban lévő kifejezések, vagyis pontosan micsoda mikor lesz. Kiderült, hogy az imádkozás hajnali 5-kor kezdődik, a waka evezés pedig 9-kor. A waka pedig nem verseny, hanem kihozzák a múzeumból a 30 méter hosszú „fő harci kenut”, aztán csatlakozik a kenusorhoz minden új-zélandi terület saját waka-csapata. Próbáltunk ám 5-kor felkelni, de nem sikerült… de azért 9-re kiértünk a strandra, ott már várakozott 5-6 kenu, és sorban érkeztek a többiek, a tömeg ovációja közepette. Aztán beevezett ez az óriási kenu (30 méter egy fából kifaragva), akkor a tömeg tapsviharban tört ki. Az öbölben körbe-körbe keringtek a kenuk, a végére 15-öt számoltam össze (Nándi ragaszkodik hozzá, hogy 16 volt), majd mindegyik kikötött a parton, és egy fősámán-szerű férfi hangosbemondón egy kb. 10 perces imaszerű monológot mondott, amire a tömeg percenként egy emberként mély, mormogó hangon válaszolgatott. Közben az összes kenu minden evezőlapátját felemelték az evezősök. Olyan elementáris ereje volt ennek az egésznek (anélkül, hogy pontosan értettem volna, mit is mondanak), hogy én, aki a tömeg közepén álltam, szó szerint beleborzongtam.

Az ima után a kenuk egyesével elindultak egy híd felé, és az alatt átevezve eltűntek a szemünk elől.  Több olyan kenut is láttunk, amelyik elindult a híd felé, és közben egy –egy sámánasszony kiállt a partra és valami imaszerűt énekelt feléje. Az volt a benyomásom, hogy minden sámánasszony a saját közösségének a kenuját áldja meg.

Végül a tömeg elindult a híd felé, és mi is a tömeggel tartottunk. A túlparton óriási kirakodó vásár vette kezdetét, ettünk félbevágott dinnyét beleöntött vaníliafagyival és Haggit, ami egy maori étel, alufóliába egybe van sütve birkahús, csirkehús, velőscsont, sütőtök, egész krumpli és valami töltelékszerű. Aztán megnéztük a Treaty House-at kívülről, ahol a maorik kiegyeztek az angolokkal 1840-ben, délben megvártuk még az új-zélandi haditengerészet 21 ágyúlövését, visszamentünk a lakóautóhoz és elindultunk Rotourába.

450 km megtétele után este 8 után értünk Rotourába, még annyi energiánk volt, hogy lementünk a tópartra, ott találtunk egy klassz játszóteret, amit a skacok gyorsan birtokba vettek, elvitelre vettünk a Pizza Hut-ban pizzát, amit az autóban megettünk, és úgy döntöttünk, hogy nem állunk neki campinget keresni, maradunk ott a tóparton a parkolóban éjszakára.

RBuhl-né

Először is szeretném cáfolni RBuhl azon kijelentését, hogy nem élveztem volna Disneylandot. Nagyon is élveztem. És csendben elárulom, hogy ő is. Láttam, amikor vigyorgott a lovas körhintán egy fehér ló hátán ülve és ő volt legbüszkébb arra, hány pontot ért el a marslakók lelövésekor.  J

A mai napunk volt a pihenőnap, még szerencse, hogy tegnap megálltunk egy tourist infónál, és az ottani hölgy foglalta le a Waitangi Holiday Park-ban nekünk ezt a helyet. Ha ma érkeztünk volna (ahogy terveztük előzőleg), már sehol sem tudtunk volna aludni, az egész városra ki lehet tenni a megtelt táblát. ÉS ami a legmegdöbbentőbb számomra: sétálgatunk nyugodtan a tengerparton, magyarul beszélgetve, egyszer csak a szembejövő srác azt mondja nekünk magyarul: Sziasztok, Laci vagyok. :O Kiderült, hogy egy volt középiskolai diáktársam volt, aki előttem 2 évvel végzett Vácon a volt sulimban. Már 7 éve él Aucklandban, nagyon imádja az országot. Rögtön leszúrt minket, mondta, hogy azonnal vegyünk fel sapkát, legalább 3-as naptejjel kenjük be magunkat, mindig legyen nálunk víz és vegyünk olyan napszemüveget, amivel az árusoknál lévő teszt-táblán látjuk a halat. (azaz polarizált UV szűrős legyen.)...még sapikat vennünk kell a skacoknak és nekem, a többi már rendben van. J

Ma egyébként kimostunk a park mosodájában mindent, rendbe tettük a lakóautót, már csak a bőröndöknek nem találjuk a helyét, megpakoltuk a hűtőt, és a városban vacsoráztunk. A fish and chips jött be eddig a legjobban a fiúknak (vagy a sonkás toast), egyébként szinte mindenhol csak junk food-os kajáldák vannak. RBuhl ma osztrigát vacsorázott, én is megkóstoltam, hát, izé..citrommal kellett leönteni, leginkább a citromos velőre emlékeztetett az íze, második kóstolót már inkább nem kértem tőle. Én maradtam a kínai sült csirkénél. Illetve a hagymás-sajtos toast a másik kedvencem itt.

Holnap korán kelünk, ha fel bírunk ébredni, akkor megnézzük, ahogy reggel 5-kor kezdenek a maorik imádkozni, aztán 9-től lesz a kenu (waka) evezés. Utána délután továbbindulunk, Rotoruában kellene már éjszakázni a terveink szerint. (450 km)

RBuhl:

Csak két rövid komment:

Ma rájöttem, hogy mivel mi 12 órával előbbre járunk, csak meg kell mondanotok, hogy melyik meccsre fogadtok és én előre posztolom az eredményeket J Basszus.. meggazdaxunk.. ez még tuti senkinek nem jutott az eszébe J

Képek:  Tudom, hogy csak a képeinkre vagytok kíváncsiak, de baromi macerás ám letölteni, lekicsinyíteni majd beilleszteni és feltölteni ezeket egy ilyen iszonyú sebességű internet mellett, persze időben sem kevés, így aztán az éjszakáink mennek rá (ezért bocs a sok elgépelésért és hibáért, álmosak vagyunk má’)

No meglátjuk hol lesz ezután net!

Uff! Vagy inkább 2Kia ora” ahogy a helyiek köszönnek.