Reggel fél órára kitisztult az idő, így végre láthattuk a Mt. Cook és a környékbeli hegyek gyönyörű csúcsait, majd ugyanazzal a lendülettel ismét visszafelhősödött az ég, eltakarva előlünk minden látnivalót.

A Fox gleccser parkolójában sem volt nagyobb szerencsénk, nem volt túl bizalomgerjesztő az időjárás (sűrű, sötét felhők), ezért egyöntetűen úgy döntöttünk, inkább a Franz Joseph gleccsernél próbálkozunk, hátha pár kilométerrel arrébb szebb időt fogunk ki. A Ferenc Jóska sokkal kegyesebb volt hozzánk, már a tourist infóban azzal fogadtak minket, hogy most lehet látni a gleccsert, igaz, aki közelebbről is kíváncsi rá, másfél órás gyalogtúrát kell tennie. Uccu neki, már pakoltuk is be az esőkabátokat és indultunk a túraútvonalon. A gyerekek teli voltak kérdésekkel, honnan van ennyi jég, miért olvad el, miért van a gleccsernél hideg…alig győztük megválaszolni őket. :) A hivatalos térképen szereplő szintidőnél 10 perccel hamarabb, és kicsit kifulladva (a fiúknak futóversenyt rendeztünk az ártéren, mert különben lusták voltak gyalogolni) értünk vissza az autóhoz, és indultunk Hokitikába, a jade városába.

Amikor megérkeztünk Új-Zélandra, mindenhol kicsi zöld szobrokat láttunk, amiről megtudtuk, hogy a Déli-szigeten bányászott jade kőből készülnek, és különböző maori istenségeket mintáznak. Már akkor elhatároztuk, hogy kéne venni otthonra egy TIKI istenséget, aki a ház és a család szerencséért felelős. Ezért álltunk meg Hokitikában, mert éppen ezt kerestünk. Sajnos, TIKI másoknál is népszerű istenség, mert a boltban (a jade megmunkáló gyárban) is kifogyott a készlet, úgyhogy egyenlőre hoppon maradtunk, nem kaptunk szobrocskát. :(

De ha már Hokitikában voltunk, besírtuk magunkat zárás előtt 3 perccel az igazi, élő, vad kiwi néző bemutató (gyakorlatilag) szobába. A kiwi egy futómadár, nem nagyobb egy otthoni tyúknál, és igazi éjjeli állat. Azokon a helyeken, ahol bemutatják őket, szinte teljes sötétséget tartanak miattuk. Pár perc kellett ahhoz, hogy a szemünk megszokja a sötétséget, ne essünk hasra egymásban, és hogy felfedezzük, hogy az üvegfalon túl egyáltalán hol a madár.

Együtt döbbentünk meg azon, hogy alakult ki az evolúció során a hatalmas csőre a madárnak. Szegény madárka nagyon aranyos, de olyan nagyon torz formájú, az extrém hosszú vékony csőrével, vaskos, de valahogy furán álló lábával, gömbölyded testével nem hasonlít egyetlen általunk ismert madár formájához sem.

A kiwi nézés végeztével beálltunk a pár kilométerre lévő Shining Star Parkba, kibéreltük fél órára a jakuzzit, főztem krumplistésztát a gyerekeknek, aztán egész este beszélgettünk egy magyar, nászúton lévő nagyon aranyos párral, akikkel a konyhában futottunk össze véletlenül.

A gyerekek szerint (is) az este jó buli volt. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.