Lustálkodtunk reggel, aztán csak összeszedtük magunkat és elautóztunk a Hokitika melletti kanyonba. A türkiz színű víz szép és meglepő volt, a függőhíd meg kalandos, de így utólag belegondolva, nem volt akkora durranás Új-Zéland egyéb kanyonjaihoz képest. Otthon egy ilyen kanyon tízezreket vonzana, itt azonban annyi egyéb szépség mellett gyakorlatilag jelentéktelenné válik már egy ilyen kanyon is. :(

Délután 1 körül futottunk be Punakaiki-ba, a palacsintasziklák hazájába. A sziklák a különleges nevüket valójában a erózió miatt kialakult vízszintes csíkjaik miatt kapták, érdekes látvány volt, bár engem jobban lenyűgözött a sziklák között be- és kizúduló víztömeg látványa. Az infó szerint 4 méteres hullámok zúdultak ki és - be a sziklák közötti szűk résekbe, dübörgő hangot hallatva. Itt kézzelfoghatóan érezni lehetett a víz elképesztő erejét, volt olyan szikla, amelyet alulról „lukasztott” ki az óceán.

Punakakiból úgy jöttünk el, hogy a menettervünk szerint estére el kellene jutni a Déli-sziget északi csücskéig, az Abel Tasman Nemzeti Park-ba, az új-zélandiak kedvenc nyaraló területére, de ha nem, akkor megállunk valahol menet közben és ott alszunk. A srácok kidőltek az autóban, úgyhogy végül negyed 8-kor befutottunk Kaiteriteri-be. :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.